*2.rész

Egy hét telt el azóta, hogy az edző megmondta nekem, hogy hívnak próbajátékra a Realhoz. Egy hete hatalmas izgalommal várom a mai napot, ami végre megjött!

-Sophie kincsem, ébredj. Egy óra múlva indulunk a repülőtérre ― költött fel anya.
-Rendben, megyek már ― válaszoltam álmosan, majd ránéztem az órára, ami hajnali ötöt mutatott. Lassú léptekkel bementem a fürdőbe, hogy emberi kinézetet csináljak magamnak, aztán lementem a konyhába.

-Komolyan... mikor indul a gépünk? ― kérdeztem, miközben öntöttem magamnak kávét.
-Fél nyolckor ― válaszolta anya. -Bepakoltál mindent, ami kell a két hétre? Ruhák, focis cuccok, meg ilyenek.
-Igen anya, bepakoltam ― mondtam, majd kinyitottam az ajtót, mert valaki nagyon csengetett.
-Szia ― ugrott a nyakamba Emma boldogan.
-Szia csajszi ― köszöntem boldogan.
-El sem hiszem, hogy Madridba megyünk! Szuper lesz!
-Ja... remélem is. El tudod képzelni, mennyire izgulok a Real miatt? ― kérdeztem kicsit hisztérikusan.
-Nyugi, ott leszek vele és szorítok, hogy minden jól menjen ― nyugtatott Em.
-Sophia! ― szólt anya. ― Menj fel a szobádba a cuccaidért, 5 percen belül itt a taxi, és megyünk a reptérre.

Gyorsan felsiettem a szobámba, felkaptam a táskám, és a bőröndöt, aztán elindultam le az előszobába. Épp, hogy csak odaértem, már dudált is a taxi. Nagyon félek Madridtól, de amióta csak az eszemet tudom, oda vágyok. Épp emiatt tanultam általánosba spanyolul, hogyha egyszer eljön a nap, ki tudjak oda költözni esetleg, és értsem a nyelvet. Focizni is apa miatt kezdtem el, még anno, mert ő is nagy drukker volt. Igen, Real Madrid drukker. Kicsi koromban mindig leültetett a TV elé, és együtt néztük, ahogy Raúl, Guti, Zidane és a többi Galaktikus játszik. A Bajnokok Ligájában állandóan izgultunk, hogy tovább jut-e a szeretett csapatunk, vagy sem. Most itt a lehetőség, hogy hozzájuk, illetve a női csapatukba bekerülhessek, és nagyon félek. Ha elbukok, úgy érzem apát árulnám el vele, ha bejutok, akkor viszont dicsőséget arathatok ott, és tudom, büszke lenne rám. Még mindig fáj, hogy nincs velünk, pedig már 7 éve, hogy elment.

*Visszaemlékezés*

-Sophie, gyere csak kincsem ― szólt apu boldogan. ―Most megtanítalak arra, hogyan kell focizni.
Odamentem hozzá, és kíváncsian vártam, mit fogunk csinálni. Akárhányszor leültettek a TV elé, mindig csak meccset akartam nézni, a mesék sosem kötöttek le. Így már most, hat évesen elhatároztam, hogy én focista akarok lenni, ha nagy leszek.
-Látod itt ezt a labdát? ― kérdezte tőlem. ―Ebbe kell belerúgni. De nem akárhogy! Itt van a lábad belső része, ezt hívják (értelemszerűen) belsőnek. Azzal kell megpróbálnod meglőni a labdát. Na gyere, próbáljuk meg ― mondta, és megpróbáltam. Elsőre persze, nem sikerült, de apa addig mutatta, és addig tanított, amíg tökéletesen nem ment.
Amikor kicsiszoltuk a belsővel való rúgást, jött a külső, majd azután a kapura lövések. Egy év alatt amit csak lehetett megtanított nekem apa, a szabályoktól kezdve, az passzoláson és a helyezésen keresztül a cselezésekig. Mikor elkezdődött az általános iskola, Nagy meglepetésben részesültem: Elvittek egy válogatóra a Manchester United junior, lány csapatába.
-Gyerünk lányok! Mutassátok meg, mit tudtok! ― Mondta akkoriban az edző, és mindenkit egyesével letesztelt. ―Sophia King! ― szólt nekem, hogy én jövök.―Először passzold le nekem a labdát ― adta az utasítást, és mintha világ életemben fociztam volna, odapasszoltam neki. Ezután kérte, hogy mutassam meg, milyen cseleket tudok. Mutattam is egy párat, amire apa tanított meg: a Roulette-t, a Heel to heel-t és a bicikli-cselt. Az edzőnek csak úgy csillogott a szeme, amikor megcsináltam ezeket, aztán kérte, hogy mutassam meg, hogy tudok kapura lőni. Apuval ezt gyakoroltuk a legtöbbször, hogy hogy kell és hogyan kell jól lőni illetve helyezni. Miután mindent megcsináltam, leültetett a kispadra, hogy nézze a többieket.

Edzés után még apával beszélt egy kicsit, majd hazamentünk. Amikor anya is hazaért, apu elújságolta a jó hírt: szerződtettek a csapatba, és én leszek a csapatkapitány! Nagyon örültem neki, és attól a naptól fogva nem láttak mást csinálni a szüleim, minthogy focizok (persze a tanuláson kívül).

Aztán pár év múlva majdnem minden megváltozott.
Szép napra ébredtünk akkor, épp nyári szünet volt, kb.11 éves lehettem. Anyu gyorsan felébresztett, és mondta, hogy hívjam ki a mentőket, mert apa rosszul van. Gyorsan lesiettem a földszintre, és tárcsáztam a mentősök számát, akik pár percen belül, már a háznál is voltak. Apát bevitték a kórházba, mi meg utánuk mentünk anyával kocsival. Nagyon megijedtem, hogy apával valami rossz fog történni.
Amikor beértünk a kórházba, apa már rég bent volt, és pont jött ki tőle a főorvos.
-Maguk Sarah és Sophia King? ― kérdezte anyától, aki bólintott, hogy igen. ―Sajnos rossz hírem van: a férjének rosszindulatú daganata volt, és már nem tudtunk segíteni rajta. Nagyon sajnálom ― közölte velünk szomorúan a doki.
-Akkor most mi van apával? ― kérdeztem összetörve, mire doktor úr elmondta azt, amitől féltem: elhunyt. Amikor felfogtam, hogy mi a helyzet, rögtön keserves sírásban törtem ki. Még a focit is abba akartam hagyni, de sem anya, sem az akkor már szomszéd lány, Emma nem hagyták.
Edzéseken csak testben voltam ott, a meccseken meg kevesebbet játszottam. Az edző el is akart küldeni, de hála anyának, és Em szüleinek, nem tette meg, mert bízott benne, hogy újra önmagam leszek.
Az idő múlásával végre rájöttem, hogy a focit nem szabad abbahagynom, mert Ő kérte, és tanított meg rá. Elhatároztam, hogy egy nap elkerülök Manchesterből, és a Real Madridnál fogok játszani, hogy büszke lehessen Rám.

*Jelen*

Igen, ilyen gondolatok cikáztak a fejembe, amíg kiértünk a reptérre. Meg fogom mutatni mindenkinek, hogy nem hiába engem nézett ki a Realos ügynök, és nem feleslegesen pazarolják rám az idejüket.